Vérfarkas

Vukodlak / Wilkołak / Ossoryi farkasember

Kategória: Alakváltó démon / átkozott harcos
Veszély: Magas
Élőhely: Kelet-Európa sűrű erdői, hegyvidéki vadonjai és ködös folyópartjai, valamint Írország Ossory vidéke

Leírás

Az éjszakai erdő mélyén, ahol a fák árnyékai szinte folyékonnyá válnak, néha előbukkan egy alak, amely már nem egészen ember, de még nem is teljesen farkas.

A szláv vidékeken vukodlaknak vagy wilkołaknak nevezik.

A helyi mondák szerint az embert boszorkányok varázslata, egy átkozott farkasbőr vagy egy születésétől fogva hordozott átok változtathatja farkassá. Az átok eredhet a szülők vétkeiből, megszegett fogadalomból, vagy abból, hogy a gyermek egy baljósnak tartott időpontban fogant.

Vannak azonban olyanok is, akik önként választják az átváltozást.

A történetek szerint mágikus övet viselnek, farkasbőrt öltenek magukra, vagy késeket ugranak át egy villám sújtotta tuskón. A szertartás után többé nem egyszerűen emberként térnek vissza az erdőből. Valami vad és sötét ébred fel bennük, amely minden újabb éjszakával erősebbé válik.

Farkas alakjukban kegyetlenül támadnak a nyájakra, és időnként az emberekre is. Bizonyos ünnepi vagy különösen sötét éjszakákon állítólag belopóznak a falvakba, ahol rettegést és pusztítást hagynak maguk után.

Emberi alakjuk sem mindig képes teljesen elrejteni valódi természetüket. Gyakran szokatlanul szőrösek, tekintetük nyugtalan és vad, mozdulataikban pedig ott lappang valami állatias. Reggelente sokan semmire sem emlékeznek abból, amit az éjszaka folyamán elkövettek.

Csak a vérrel szennyezett ruhák, a karmolások és az erdőből hazavezető mezítlábas nyomok árulkodnak arról, hogy az átok ismét átvette felettük az uralmat.

A szláv mondák néha még ennél is baljósabb képet festenek.

Egyes vidékeken úgy tartották, hogy a vukodlak átka a halállal sem ér véget. Ha a megátkozott ember lelke nem talál nyugalmat, nyughatatlan, démoni lényként térhet vissza. Ilyenkor már nem csupán farkas alakú ragadozó, hanem az éjszaka más szörnyetegeivel összefonódó, természetfeletti csapás.

Nemcsak az erdőben vadászik.

A falvak határában ólálkodik, betegséget, rémálmokat és megmagyarázhatatlan haláleseteket hozva magával. Jelenlététől a kutyák vonyítani kezdenek, az állatok nyugtalanná válnak, és a sötétség mintha hosszabb ideig maradna a házak között.

Aki egyszer enged a vadon hívásának, arról azt suttogják, hogy többé soha nem tér vissza teljesen az emberek világába. Még ha visszanyeri is emberi alakját, az erdő egy része örökre benne marad.

Egészen más történeteket mesélnek Írország Ossory nevű vidékén.

Ott a régi harcosok leszármazottai, akikben Laignech Fáelad vére csörgedezik, Szent Natalis átkától szenvednek. Hétévente egy férfi és egy nő kénytelen farkassá változni, majd hét hosszú esztendőt a vadonban tölteni.

Ezek a kelta vérfarkasok farkas alakjukban is megőrzik emberi értelmüket és a beszéd képességét. Nem az ösztöneik által irányított vadállatok, hanem emberi lelkek, amelyek idegen testbe zárva bolyonganak az erdőben.

Egy középkori krónika szerint egy pap az erdő mélyén találkozott egy beszélő farkassal. A lény segítséget kért haldokló társának. Amikor a pap követte, egy nőstény farkast talált a fák között fekve.

A hím farkas félrehúzta társa bundáját, és alatta emberi test tárult fel.

Így a haldokló nő megkaphatta az utolsó kenetet.

Az ossoryi farkasemberek ezért nem mindig vad szörnyetegek. Gyakran inkább tragikus lények, akik emlékeznek korábbi életükre, szeretteikre és emberi nevükre. Visszavágynak az otthonaikba, az átok azonban nem engedi őket szabadulni.

A két hagyomány mégis ugyanazt az ősi félelmet őrzi.

Az erdő és a vadon az ő birodalmuk. Ott rejtőznek a fák között, ott követik áldozataik nyomát, és csak ritkán merészkednek az emberi települések közelébe.

Amikor azonban megteszik, az ember és az állat közötti határ elmosódik.

Aki pedig túl mélyre merészkedik az éjszakai erdőben, talán már nem ugyanazként tér vissza, mint aki belépett oda.