Cursed Pumpkin – Az elátkozott aratás fattya

Néhány vidéken ma is él a régi mende-monda: aratás után egyetlen tököt sem szabad a mezőn hagyni, mert az ősz utolsó éjszakáin valami beköltözhet az üresen maradt termésbe. Így születik az Elátkozott Tök.

Veszélyessége nehezen kiismerhető. Édes, földes illata messziről csalogat, és a naplemente narancssárga fényében még tüskés teste és természetellenes arca ellenére is van benne valami különösen megnyugtató.

Az első találkozás azonban egészen más.

Tüzes szemei felvillannak. Indái egyetlen, lassú mozdulattal a lábad köré fonódnak. Megbillensz. Térdre zuhansz előtte, miközben a vékony hajtások felkúsznak a bokádról a combodra. Tudod, hogy hátrébb kellene húzódnod. Mégsem teszed.

Az indák kíváncsian járják be a testedet. Egyik a derekad köré tekeredik, egy másik végigsiklik a karodon, apró tüskéi csak finoman karcolják a bőrödet. A kezdeti ijedség lassan különös borzongássá változik. Amikor a bestia közelebb húz, már nemcsak ő tart. Te is belekapaszkodsz.

A halk levegővételekből egyre szaporább lélegzet lesz. A Cursed Pumpkin vigyora kiszélesedik, mintha pontosan tudná: valahol az első félelmed és az utolsó józan gondolatod között már eldöntötted, hogy maradsz.

Az indák tovább simítanak. Egyikük lassan, szinte kérve keres utat. A tested magától enged. Egy másik a hátad ívén kúszik végig, majd ugyanolyan türelemmel, ugyanolyan elkerülhetetlenül megtalálja a maga helyét. A két mozgás egyetlen, lassú hullámzássá olvad. A többi inda csak tart, simít, körülfog – mintha a csendben is mindent elmondana, amit szavakkal nem lehet.

A falusi legenda tehát igaz volt. Most már érted, miért tiltják, hogy az utolsó tököt a mezőn hagyják. Azt viszont továbbra sem érted, miért mondták ezt úgy, mintha rossz dolog lenne.