Az árnyak farkasa

Kategória: Átkozott nemesi árnyéklény / ősi démoni ragadozó
Veszély: Halálos
Élőhely: Elfeledett kastélyok és várak romjai, ősi erdők mélyén rejtőző udvarházak, valamint a városok peremén álló, elhagyatott parkok. Kizárólag holdtalan éjszakákon lép elő a sötétségből.

Leírás

Vannak lények, amelyek nem egyszerűen szörnyetegek. Némelyikük egykor ember volt: nemes, lovag, várúr vagy herceg, aki egyetlen pillanatnyi gyengeség vagy végső kétségbeesés miatt kapcsolatba lépett valamivel, amit halandónak soha nem lett volna szabad megérintenie.

Az árnyak farkasa is közéjük tartozik.

Szinte bármely ősi várrom, elhagyott kastély vagy az erdő mélyén omladozó udvarház környékén mesélnek egy hozzá hasonló lényről. Egy hajdani nemesről, akit átok sújtott, vagy aki saját akaratából adta el a lelkét.

Egyes mondák szerint a nemesi ház tagjai hűséget fogadtak az erdők ősi szellemeinek. Más történetek úgy tartják, hogy a család egy ismeretlen árnyéklénnyel kötött egyezséget, amely győzelmet, hosszú életet és hatalmat ígért nekik.

Amíg tiszteletben tartották az egyezséget, birtokaik virágoztak, ellenségeik pedig elkerülték földjeiket. Idővel azonban a család megfeledkezett az ígéretéről. A farkasbőröket elrejtették, az ősi szertartásokat betiltották, a régi szövetséget pedig puszta babonának nevezték.

Ekkor az egykori áldás átokká változott.

A kastély vagy vár utolsó ura gyakran már csak akkor értette meg ősei bűnét, amikor birtoka összeomlott körülötte. Családja kihalt, szolgái elmenekültek, falait pedig háború, tűz vagy betegség pusztította el.

A halállal szembesülve segítségért fordult a sötétséghez.

Örök életet, emberfeletti erőt és elveszített hatalmának visszatérését kérte. Az Árnyékok meghallgatták.

Teljesítették a kívánságát.

Cserébe azonban elvették a lelkét.

Azóta nem egyszerűen farkassá változik. Ő maga az árnyék, amely farkas alakot ölt, amikor a hold eltűnik az égről.

Talán ezért találhatók róla egymástól távoli vidékeken is szinte azonos történetek. Lehet, hogy mindig ugyanaz a lény vándorol egyik romtól a másikig. Az is lehet, hogy minden elárult szövetség és minden bukott nemesi ház egy újabb árnyak farkasát szüli.

A választ senki sem ismeri.

Holdtalan éjszakákon lép elő a romok közül. Nem üvölt, és nem rohan az áldozata után. Lassan, méltóságteljesen jár, mintha még mindig saját kastélyának termeiben vagy egykori várának folyosóin sétálna.

Fekete szőrzetén alig csillan meg a csillagok fénye. Mozdulatai egyszerre állatiasak és előkelők, mintha a benne élő ragadozó még mindig emlékezne egykori emberi rangjára.

A szeme azonban elárulja valódi természetét.

Nem egy vadállat tekintete néz vissza belőle. Szemei túlságosan emberiek: mélyek, sötétek és éhesek. Egy bukott nemes értelme és egy ősi ragadozó ösztöne lakozik bennük.

Amikor rád talál, nem támad azonnal.

Megáll előtted, és figyel.

Még a hideg éjszakában is érzed a testéből áradó hőt. A levegő megnehezedik körülötted, a romok hangjai elnémulnak, és úgy érzed, mintha maga a sötétség zárná el előled a menekülés útját.

Aztán közelebb lép.

Egyik karmos keze lassan a derekad köré kulcsolódik. Nem sebez meg, csak határozottan magához von. Másik kezének egyik ujja végigsimít a nyakadon, pontosan ott, ahol a bőröd alatt lüktet a pulzusod.

Forró lehelete a füledhez ér. Egy régi, elfeledett nyelven suttog valamit, amit az elméd nem ért meg.

A tested azonban igen.

Nem kényszerít azonnal. Jelenléte választás elé állít: menekülsz, amíg még képes vagy rá, vagy teszel egyetlen lépést felé.

Aki marad, azt lassan magával ragadja.

Érzed, ahogy a józan gondolatokat elnyomja sötét, bársonyos jelenléte. Tested megfeszül, de már nem tudod, valóban távolodni szeretnél-e, vagy még közelebb kerülni hozzá.

Minden érintése, minden forró lélegzete és minden mély, morgó hangja egyre beljebb húz abba az édes, sötét mámorba, ahol a félelem és a gyönyör határa lassan elmosódik.

Sokan úgy tartják, hogy az árnyak farkasa megöli azokat, akiket kiszemel.

Ez azonban csak részben igaz.

Az árnyak farkasa ritkán veszi el áldozatai életét. Ennél maradandóbb nyomot hagy bennük.

Életben engedi el őket: remegve, zihálva, saját testükben is idegenül, de élve. Ettől a pillanattól kezdve azonban minden holdtalan éjszakán érzik a hívását.

A bőrük alatt.

A gondolataik mélyén.

A testük emlékezetében.

Újra vágyakozni kezdenek utána, még akkor is, ha szégyellik vagy gyűlölik magukat ezért. Az árnyak farkasának jelenlétéből valami bennük marad, akár egy árnyék, amelyet többé semmilyen fény nem képes teljesen elűzni.

A régi várak és udvarházak környékén azt beszélik, hogy az elátkozott nemesek egykori tárgyai még mindig szétszórva hevernek a romok között. Rozsdás pecsétgyűrűk, farkasfejjel díszített címerek, törött kardmarkolatok és fekete kőből faragott amulettek őrzik az elfeledett családok emlékét.

Senki sem tudja biztosan, melyik tárgy tartozott valóban egy árnyak farkasához.

Aki azonban ezek közül bármit magával visz, akaratlanul is meghívhatja a lényt.

Először csak halk kaparást hall az ablaka alatt. Később léptek visszhangoznak a ház körül. Végül egy csillagfényes, holdtalan éjszakán három lassú koppanás hallatszik az ajtón.

A mondák szerint ilyenkor már túl késő visszavinni az ellopott tárgyat.

Az árnyak farkasa nem közönséges, üvöltő vérfarkas. Nem az éhségétől eszét vesztett vadállat, hanem csendes, elegáns és kegyetlen vadász. Pontosan tudja, hogy a legsötétebb éjszakákon az emberek nem csupán testileg védtelenebbek.

Lelkük mélyén azok a helyek is megnyílnak, amelyeket nappal gondosan elrejtenek.

Az árnyak farkasa pedig pontosan erre vadászik: az emberi lélek azon részére, amelyet a fény soha nem ér el.